Sziasztok!
Ez ma egy meglehetően hosszúra sikeredett nap, nem minden tanulság nélkül. A reggel úgy zajlott, ahogy ez már lenni szokott több mint egy hónapja, minden reggel. Az aluljáróban élők megkapták az életmentő reggeli forró teát, a banánt, és én robogtam tovább.
De a délután más volt mint eddig, hiszen ma Józsit Miskolcra vittük Connerth Gottfried segítségével. Mielőtt elindultunk, én odatettem a lebbencslevest főni, aztán megérkezett Bálint Valéria barátnőm, és ő folytatta a tevékenységet. Mi pedig elindultunk.
Megható volt, ahogy Józsi elköszönt a barátaitól. Sanyi tolta fel a kerekesszéket az autóig, és könnyes szemmel köszönt el Józsitól. Valival mi is kicsit párás tekintettel figyeltük a búcsúzást. Sanyi megkért, hogy mindenképpen telefonáljak, ha már megérkeztünk, és jó helye van Józsinak.
Nem telefonáltam neki. Nem azért mert elfelejtettem, vagy mert nem akartam, hanem mert Józsinak nincs jó helye. :(
Sajnos nem személyesen én intéztem az elhelyezését a szállóra, de még 12 órakor volt egy egyeztető telefon, amiben azt a megerősítést kaptam, hogy mehetünk nyugodtan, a Vöröskereszt hajléktalanszállója fogad bennünket. Csak a tüdőszűrő papír kell hozzá.
Így indultunk útra Józsinak minden holmijával, értékével együtt. Sajnos az egész elfért két szatyorban és egy nagy táskában. :(
Ennyi egy egész élet. :(
Leértünk Miskolcra, és én bementem a szállóra. Mondtam, hogy ki vagyok és honnan jöttünk. Mindjárt volt nagy meglepetés, mert az a kontakt személy, aki tudott az érkezésünkről, nem volt kompetens abban, hogy Józsit felvegyék oda. Aki pedig illetékes volt, közölte, hogy szó sem lehet erről, mert nincs hely, krízis időszak van, és ide ugyan nem tudjuk hozni, mert már így is sokkal többen vannak, mint amennyi hely van, és különben sem tudnak fogadni olyan embert, aki nem tudja ellátni magát. De menjünk át a Napfény otthonba, ők talán. Ott van rehabilitációs részleg is.
Átmentünk a Napfénybe, és ott aztán közölték, hogy ők bizony nem vesznek be csak úgy embereket, mert először a háziorvosnak kell adni egy papírt (mintha egy hajléktalannak lenne háziorvosa), aztán az intézmény orvosa is megvizsgálja, és ha ő úgy dönt, hogy felvehető, akkor jöhet, de csak délelőtt, mert ilyenkor ezeket nem lehet elintézni.
Menjünk a Máltaiakhoz. Talán.
Elmentünk oda is.
Itt voltak a legrendesebbek. Nagyon megsajnálták Józsit, de mivel ez a legkisebb intézmény, és az ő szemléletük az, hogy senki nem maradhat a hidegben, mindenkit befogadnak, aki bebocsájtást kér, így aztán a folyosón a földön is ülnek, fekszenek emberek.
Mindenki megoldást keresett, a szociális munkásoktól az igazgatóig, akivel telefonon beszéltem, de sajnos ettől még nem lett ágya Józsinak.
De maradhatott a melegben. A holmiját biztonságban elhelyezték az irodában, és a kerekesszékében ülve várja a reggelt, és a megoldást.
Én szorult helyzetünkben telefonos segítséget kértem. Varga László országgyűlési képviselőt hívtam fel, aki megígérte, hogy holnap segít Józsinak ágyat, nyugalmat, "otthont" találni.
Én még a folyosón sírtam tehetetlen dühömben, Józsi vigasztalt, és reménykedve, magát is meggyőzve mondta, hogy nyugodjak meg, mert talán az a képviselő segíteni fog. Mindenesetre hazafelé nagyon vigyázzunk az úton, mert ha valami bajom lesz, abba ő belehal.
Én pedig abba haltam bele, hogy Magyarország jobban teljesít, csak azok élnek az utcán, akik ott akarnak élni!
Szeretném, ha ez az írás minden létező fórumhoz eljutna, hogy mindenki megtudja, ha eddig kételkedett benne, hogy miért van annyi hajléktalan az utcán, hogy miért halnak meg az emberek a fűtetlen lakásukban.
Mert ebben az országban az egyetlen, ami működik, az a hazugság gyártás.
Kiegészítve a mutyival, a lopással, és az érzéketlenséggel.
Cseppet sem tisztelt kormányunk ennyit tud!
Közben itthon Vali levitte a kislányával a vacsorát az aluljáróba. Bár a beígért kenyér nem érkezett meg, a tegnapi maradékot megették a lebbencs leveshez a fiúk, és még repetáztak is.
Mindenki megkapta a forró teáját, és bár Zoli azt mondta, hogy megvár, bármikor jövök is haza, békésen aludt az ágyán.
Ők legalább biztonságban vannak. Én pedig nyelem a könnyeimet miközben begépelem ezeket a sorokat, mert eszembe jut Józsi, aki ha itt marad, már jóllakottan és nyugodtan alszik, miközben ott hiába a fűtött helyiség, egy kerekesszékben ül egész éjjel, és teljes bizonytalanságban van.
Már alig várom a reggelt, hogy telefonáljak neki, hogyan töltötte az éjszakát, és remélem, hogy a beígért segítség minél hamarabb érkezik, és megoldódik Józsi kálváriája, és én is megnyugodhatok!

Józsi, amikor még biztonságban volt