Január 29.

Sziasztok!


Ma nyugodt volt a nap.
Nem is hittem, hogy ilyen is lesz mostanában, de a mai nap egy ilyen volt. Józsi viszonylag jól van holnap reggelig. Aztán átmegyünk a Dankóba. Ott holnaptól tudnak fogadni bennünket. Józsi ennek örül, valamiért bizakodó. Többször beszéltünk ma is, és nyugodtnak tűnt. Igaz, zavarja, hogy sokan vannak egy szobában, ami kicsi és levegőtlen, és ez zavarja, de azt mondja, hogy a kedvemért és a cél érdekében kibírja.
Annyira sajnálom, mert tudom, hogy ez mennyire nem az ő világa.
Neki kell a friss levegő, a nyugalom, és gondoljon mindenki bele, ezek nem luxus vágyak.
Persze lehet mondani, hogy sokkal jobb neki most, mint az aluljáróban, de ki az, aki ilyen nyugalmat kíván magának?
Ma korábban volt vacsora az aluljáróban, mint máskor szokott, mert sokkal hidegebb volt lent, mint mostanában, és nem akartam, hogy sokat fázzanak.
Ma káposztás bab volt sok kolbásszal, pogácsával. Nagy sikere volt.
Mindenki kicsit nyűgös volt.
Tibi és Jani már aludtak, alig bírtam felébreszteni őket. Laci nem volt éhes, de mikor mondtam, hogy ha kihűl a kaja már nem finom, mosolyogva elkezdett enni.
A mami még nem volt a helyén, de eltettük neki a kaját. Ma nem volt segítségem, így aztán Misi felajánlotta, hogy ő széthordja a kaját, hogy Anyának ne kelljen cipelni.
Zoli ma lázas volt. Feküdt az ágyán, és tűzforró volt. Szó nélkül vette be a gyógyszert, amit adtam neki, és reklamált, hogy miért akarok ilyen hamar elmenni, és miért nem ülök még mellette.
Igaz, ő mindig ezt mondja. Ha 24 órát ülnék mellette, és beszélgetnénk, az talán elég volna neki.
A Zolik már csak ilyenek.
Zolika, aki nem az aluljáróban lakik, hanem a kórház oldalában egy bokorban, ma hazakísért és azt mondta, hogy annyira szeretné, ha valaki végre igazán megölelné, és szeretné. A szívem szakadt bele.
Ezek az emberek sokkal érzékenyebbek, mint az átlag.
Egész nap csak lenéző pillantásokat, megvetést, utálatot éreznek, tapasztalnak. Persze, hogy igénylik a gyengédséget.
Zolika kemény drogos, és még az aluljárósok sem szeretik, mert mikor be van lőve, akkor agresszív. Velem még sosem volt kötekedő. Soha nem beszélt gorombán, még akkor sem, mikor teljesen be volt lőve.
Nagyon sajnálom, hiszen még csak 34 éves. Vajon mi lesz vele?
Én próbálok majd rajta segíteni, de ő nem egyszerű, hiszen mindig mozgásban van, mert nem akarja, hogy elvigyék.
Lehet most megvetni azért, mert drogozik, azért mert ilyen fiatalon nem dolgozik, hanem az utcán él, de egyszerűbb lenne megérteni, hogy jutott el idáig.
Én csak sajnálni tudom, és biztos vagyok benne, hogy segítek neki, amiben tudok.
Nem egyszerű az utcán élni. Én azt gondolom, hogy nekem egy napig sem sikerülne, és minden elismerésem azoknak akik mégis talpon tudnak maradni, céljaik vannak, és remélik, hogy sikerül innen kiverekedni magukat.
Ha rajtam múlik, mindenkinek segítek akinek tudok, és akinek lehet.
De ami biztos, hogy az aluljáróban élők mindig számíthatnak rám, hiszen egy család lettünk ez alatt a másfél hónap alatt, amióta napi kapcsolatban vagyok velük.
Életem részei lettek, és mindent megteszek azért, hogy minél könnyebb legyen az életük, és visszanyerjék hitüket, bízzanak az emberekben.
Remélem, hogy ebben a munkámban sok társra találok közöttetek, mert segíteni, adni jó dolog.
Arról nem beszélve, hogy senki nem tudhatja, hogy mikor kerül a perifériára.
Akkor jó lenne, ha lennének olyan barátai, ismerősei, akik mellette állnak, segítik, felkarolják.
Fogjunk végre össze, és segítsük már egymást!
Csak így van esélyünk egy normális életre.
Gondolkozzatok el ezen, drága barátaim.
Jó éjszakát nektek!