Sziasztok!
Péntek 13. van!
Sokan vannak, akiknek ez szerencsét hoz, mert ebben hisznek, és vannak olyanok is, akiknek ez egy szerencsétlen nap. Az „enyéim” talán az utóbbi kategóriába tartoznak, mert hiába volt a reggeli banán és szendvics és forró tea mellé egy-egy szelet csokoládé, hiába volt a meglepetés ebéd, amit az Anyák az anyákért Alapítványtól Évi Niklesz-Varga hozott rendszeres segítőnkkel Connerth Gottfrieddel együtt, hiába került még új pulóver szinte mindenkinek, a hangulat nyomott volt egész nap.
A reménytelenség kúszott be közéjük ezzel a gyalázatos, szűnni nem akaró havas esővel. Józsi csak azt érzékelte ebből az időjárásból, hogy minden csupa mocsok és nem szárad fel a kő a víztől az aluljáróban.
Széttárta a karját, amikor kérdeztem, hogy mi van vele, és annyit mondott csak: mi lehetne itt az emberrel? A szeme könnyben úszott. Úgy éreztem, hogy megszakad a szívem. Próbáltam erősnek látszani, és mondtam neki, hogy kitartás, lesz még jobb idő is, és majd kialakul, egyen inkább egy kis mandarint.
Mikor Éviék megérkeztek, addigra már valahogy megnyugodott, hiszen mondtam neki, hogy finom disznótoros kaját hoztak a barátaim. Erre felcsillant a szeme, de leginkább a fasírtnak örült, mert természetesen azt is kaptunk. Meg sok péksüteményt, és meleg teát is. Éviék mindenre gondoltak.
Köszönet nekik érte!
Aztán hazajöttem, és nekiálltam főzni a vacsorát. Persze jó zsíros, paprikás, szalonnás sok tésztás nehéz levest kellett főzni, mert ugyan ma nem volt olyan nagyon hideg, de ez az idő mindenkire rossz hatással volt.
Kész lett a vacsora, és mentem vissza. Vittem a vitaminokat, Panna néninek a meleg nadrágot, pulóvert, a forró teát, ami egész úton kellemesen melegítette a lábamat.
Zolit a híd alatt találtam. Mikor meglátott, szaladt, mert éhes volt. De főleg szomjas egy beszélgetésre. Mondtam, ha kiosztom a vacsorát, akkor tudunk még egy kicsit beszélgetni. Ennek örült. Lacitól ma kaptam egy tábla csokoládét. Sajnálta, hogy csak ennyit tud adni, mert sokkal többet érdemelnék szerinte. A többiek osztották a véleményét. Zavarban voltam. Ma, amikor mindenki olyan rossz hangulatban volt, úgy éreztem, sokkal több időt kell közöttük tölteni, mint általában. Most mindenkire külön volt egy fél órám.
Józsival megbeszéltük, ha holnap este hazajövök, akkor visszatérünk rá, hogy bemenjen a kórházba. Nem tetszik nekem. Sokat köhög, és bár láza nincs, azt mondja, olyan remegés fut át rajta állandóan, és a lába ma még nem melegedett fel egyáltalán. Olyan hideg, mint a jég. Én nagyon szeretném, ha biztonságban tudnám, de azt mondta, hogy neki még soha életében nem volt ilyen dolga, hogy ennyire figyeljen rá valaki, és fél, hogy mindez eltűnik, ha kijön a kórházból. Megígértem neki, hogy ez nem így lesz, hiszen ott van nála az összes elérhetőségem, és természetesen a kórházban is meg fogom látogatni, és figyelek rá, hogy ne hajléktalanként bánjanak vele.
Erről jut eszembe, nem tudna valaki hozni nekem egy XL méretű férfi pizsamát?
Minden más van, de ez hiányzik. Persze vehetek is neki, de azt gondolom, hogy ha tudtok segíteni, akkor azt a pénzt, amit pizsama vásárlásra fordítanék, okosabb dolgokra is tudnám költeni. Hiszen az utcán élőknek nem kell pizsama, csak addig amíg kórházban vannak, és biztos vagyok benne, hogy sokáig nem tartják ott.
Misi ma nagyon aranyos volt. Megmutatta, hogy milyen rendesen szedi a vitaminokat, már csak két darab van belőle. Mert ő szót fogad nekem.
Olyan volt, mint egy kisgyerek. Csillogó szemmel figyelte, hogy mit kap még a táskámból. A feketekávénak nagyon örült. Tejjel, két cukorral, ahogy szereti, és természetesen forrón.
Csabi ma a családjánál van, mert a lányának születésnapja van. Holnap meg neki lesz. Nem felejtettem el, és azt hiszem, ő sem fogja elfelejteni. Mert készülök rá. Ha már egy család vagyunk mi mindnyájan, ahogy mondta.
A másik Csaba dolgozik, és mikor reggel beszéltünk, azt mondta, el sem tudja képzelni, hogy mi lesz vele, ha már lesz pénze, és el tud menni egy szállóra. Több jó szót, gondoskodást kapott ez alatt a pár hét alatt, mióta itt lakik, mint egész életében. De majd meghálálja, majd meglátom, mondta.
Zolival sokat beszélgettünk a múltról, a jövőről. Nincsenek tervei, és azt mondja, a legjobb lenne, ha nem élne. De mióta odajárunk a barátaimmal, most minden jobb. Csak az éjszakák ne lennének. A zavaros álmok, a félelem. Nem mer elaludni, de a természet valahogy mindig legyőzi. Nem tudom, hogyan tudnék segíteni neki. Talán a beszélgetések segítenek feloldani ezeket az elfojtott emlékeket, amik miatt zavaros álmokat lát.
Ma a világ legjobb boltjában, amit már közületek nagyon sokan ismernek, azt mondták, hogy Zoli határozottan jobban néz ki mióta rendszeresen lejárok az aluljáróba. Erre nagyon büszke vagyok!
Meg a barátaimra is, akik segítenek mikor kell.
Jó, hogy vagytok, hogy ilyenek vagytok!