Sziasztok!
Ma elég érdekesen alakult a nap. Reggel már korán jött hozzám Kozák Annamária, a Katolikus Rádió fiatal riportere, és együtt mentünk le az aluljáróba a hagymás-szalonnás tojásrántottával és a forró teával, kávéval. Annamária Józsival szeretett volna riportot készíteni, mert a múltkor nem sikerült neki, hiszen Sanyi szóval tartotta. Remélem, hogy jól sikerült, mert én, miután kiosztottam a reggelit, gyorsan elrohantam a dolgomra. Mikor délután előkerültem, hatalmas rend fogadott az aluljáróban. Minden ki volt takarítva, a szemét kidobálva, az ágyak rendbe rakva, és csak Misi volt ott, aki vigyázott a holmikra. Józsi elment Sanyival a tüdőszűrő papírt elintézni. Holnap pedig megyünk Miskolcra! 
Ma tehát búcsúvacsora volt, és én majdnem elrontottam. Babfőzeléket készítettem jó zsírosan, sok kolbásszal, de közben leültem dolgozni, és egy kicsit odaégett. Na jó, nem kicsit, hanem elég erősen, hiszen az égett szagra jutott el a tudatomig, hogy én tulajdonképpen főzök. 
Próbáltam menteni a menthetetlent, így aztán sajnos eléggé kozmás íze lett a babfőzeléknek. Elkészült a tea is, és közben befutott Bálint Valéria, így aztán hamar összedolgoztunk, és mentünk le az aluljáróba, ahol már Vizvári Jutka várt bennünket. A fiúkról nem is beszélve...
Nem győztem szabadkozni, hogy ma nem annyira jó a kaja, de mindenki dicsérte, és mindenki kért még repetát is. Persze tudom, hogy ez a vigasztalás miatt volt, mert tényleg ciki ilyen kaját főzni, de hát ez van! Folyamatos időzavarban vagyok. Határidős munka, és kevés idő a munka elvégzésére. 
Aztán mikor mindenki jóllakott, elővettük a palacsintát, amit Jutka sütött. Az volt az igazi meglepetés. Úgy örültek, mint a gyerekek!
Persze nekem is kellett ennem, pedig én nem is szeretem a palacsintát.  De a béke kedvéért ettem egyet, vagy kettőt. 
Nagyon vidám volt a hangulat. Mindenki felszabadultan viccelődött, és tényleg olyan volt az egész, mintha egy nagy család együtt vacsorázna. Aztán mi Valival hazajöttünk még takarókért és nadrágért, pulóverért Lindáéknak, akik a másik oldalra költöztek, mert ott melegebb van. Meg jött egy új fiú is, Tibi. Teljesen meghatódott, hogy itt mennyire gondoskodnak róluk, és nem győzött hálálkodni. Kapott matracot, takarókat és a házirendet is. De azt hiszem, hogy ezzel nem lesz gond, mert úgy láttam, hogy ő még nem régóta hajléktalan. Majd holnap beszélgetek vele, és szeretnék segíteni neki, hogy visszakerüljön a társadalomba. Mert az elején még mindig sikerül, ha van egy támogató kéz.
Aztán csörgött a telefonom, és Ernő volt az a Kálvin térről. Semmi különös nem volt, csak annyit mondott, hogy köszönnek mindent, és örül, hogy hallotta a hangom. Ilyenkor olyan boldog vagyok, hogy az összefogásunk eredményeként több mint negyven embert mentettünk meg a fagyhaláltól, és adtuk vissza a reményt, hogy egyszer majd csak lesz jobb is, mert az emberek alapvetően jók.
Én legalábbis ezt hiszem. Ezt akarom hinni, mert ha mást gondolok, akkor tényleg nem érdemes élni.
De mindenkinek vannak tervei, vágyai, és azt érzem, hogy nem csak az aluljáróban indult el valami pozitív változás, hanem egyre több helyen.
Ez pedig az egyetlen helyes irány!
Szép álmokat barátaim!