Sziasztok!
Ma az egész nap a csalódásról, a várakozásról, az aggodalomról szólt.
Délelőtt beszéltem a Máltaiakkal, és mondtam nekik, hogy elhozom Józsit, mert nincs náluk megoldás arra, hogy emberi körülmények között legyen. Felajánlották a Vajdahunyad utcát mint lehetőséget, ahol fogadnak minket. Örömmel vettem, bár voltak fenntartásaim a hellyel kapcsolatban. Józsival is megbeszéltük, hogy akkor az jó lesz, csak már legyen valami. Harmadik napja ült éjjel - nappal a kerekesszékben, mert nem volt egy szabad ágy sem a máltaiaknál. Persze semmit nem aludt ezen idő alatt, így aztán a teljes kimerülés stádiumában találtam, mikor érte mentem. Ahogy meglátott felélénkült, és alig várta, hogy ajtón kívül legyen. Megértettem. Ez nem embernek való hely. Nekem az igazgató azt mondta, hogy adjam lejjebb az igényeimet, és maradjak a realitás talaján. Pedig csak egy ágyat kértem, fürdési lehetőséget, nyugalmat a védencemnek. Tényleg, micsoda igényeim vannak!
Hogy is gondoltam, hogy egy 73 éves rokkant embert ilyen dolgokkal kell kényeztetni! Micsoda igényesség! Tiszta szégyen!
Kértem volna inkább egy új stadiont, vagy kacsalábon forgó palotát! Ja, most jut eszembe, nekünk az sem jár, hiszen nem vagyunk benne abban a körben, amelyik ezeket a kiváltságokat élvezheti!
Hazafelé megálltunk egy bevásárlóközpontnál, és vettem Józsinak meleg vacsorát, hiszen ő azt szokott enni. Pásztortarhonyát kapott és magyaros csirkemell szeletet. Amíg ő evett, mi Gottfried Connerthel, bementünk az áruházba, hogy ne zavarjuk evés közben, és vettem neki egy telefont, hogy tudjuk tartani a kapcsolatot, ha külön vagyunk. Mindjárt aktiváltam, feltöltöttem, és kipróbáltam.
Aztán elindultunk a Vajdahunyadba.
Itt egy nagyon kedves, fiatal szociális munkás lány fogadott bennünket. Mondta, hogy már ideszóltak Miskolcról, hogy jönni fogunk, és erre az éjszakára a fapadosba befogadják Józsit.
Persze én rögtön kiakadtam, mert nem erről volt szó. Én nem egy éjszakai fapadot, hanem hosszú távú megoldást akartam ennek az idős embernek. De ő azt mondta, hogy ez volt megbeszélve, és ő nem kompetens, ráadásul jön a hétvége, és nincsenek főnökök. Józsinak holnap reggel el kell hagynia az intézményt.
Azt az intézményt, ami az én szememben maga a borzalom, de a szociális munkás kislány azt mondta, hogy ez még a jobbak közül való. Persze itt is 150%-os kihasználtsággal működnek, és azért, mert Józsi jött, valakit nem tudtak a jelentkezők közül beengedni. Ugyanis minden este 18 órától van beengedés. Sorban állnak az emberek az ajtónál, és akinek szerencséje van bemehet, akinek nincs, az így járt.
Ha mondjuk az utcán rosszul lesz, vagy valaki a lakosság köréből bejelenti, hogy az utcán van, akkor behozhatják, annak van egy külön részlege, de itt tényleg csak a fagyhalál előtti állapotban lévők, a kihűlő félben lévő betegek vannak. Ez a lábadozó.
Ezt a részt már nem láttam, mert amit láttam, az is borzasztó volt.
Aztán megbeszéltük Józsival, hogy miután közel három napja nem aludt, és nagyon fáradt, itt marad a melegben, és holnap majd meglátjuk!
Megágyaztam neki a magunkkal hozott ágyneművel, és lefeküdt abba a szobába, ahol öt priccs volt, és három matrac a földön, a szoba pedig semmivel nem volt nagyobb mint az enyém.  Sőt!
Egy kis rendcsinálás után a kerekesszék is bekerült a helyére, egy kis gyors gyakorlás még a telefonnal, próbahívás, hogy holnap tudjunk beszélni, aztán én eljöttem, Józsi összes cucca most nálam van, ő pedig remélem, már alszik. Mikor lefeküdt, rám nézett, megfogta a kezem, és azt mondta, nehogy sírj, nem annyira borzasztó ez. Belelátott a lelkembe.
Annyira szörnyű és embertelen ez az egész. Milliárdok folynak el, olimpiát tervezünk, közben emberek olyan körülmények között vannak, hogy csak a háborús filmekben látni ilyeneket.
Milyen világ ez?
Az aluljáróban csend volt, mikor lementem. Bálint Valéria már megfőzte a babfőzeléket nekik, a nagy kedvencet, és kiosztotta a forró teát is.
Miután telefonon megbeszéltük, hogy kivel mi történt az aluljáróban, mikor hazaértem, még lementem, mert Csabinak lázcsillapító kellett, és Zoli is nagyon hiányolt. Már mindenki aludt, de Csabi tűzforró volt, és szakadt róla a víz. Pedig nekem lefagyott a kezem amíg rendezkedtem, és a fejem is fázott, mert nem vettem sapkát, csak leszaladtam. Adtam neki gyógyszert, vitamint, és még egy kis mézes-gyömbéres teát, és azt néztem, hogyan fogom holnap komfortosabbá tenni Józsi ágyát, mert tudom, hogy úgyis az lesz a vége, hogy amíg nem sikerül igazi otthont találni neki, addig ide fog hazajönni, mert igaz hogy itt huzat van és hideg, de ez a biztonság, a nyugalom és a szeretet.
Ha a lakásom akadálymentes lenne, ha a WC-be, fürdőszobába be lehetne menni kerekesszékkel, ha Józsi csak egy kicsit is tudna járni, már rég nem lenne ez a kálvária.
De vajon hány ilyen ember él az utcán így mint Józsi?