Sziasztok!
Ma igazán izgalmas napom volt.
Reggel, mielőtt a dolgomra mentem volna, lementem az aluljáróba a reggeli forró teával, gyümölccsel, orvossággal.
Megdöbbentő volt az a rend, ami fogadott. Még fel is volt mosva, pedig a víz nagy kincs, mert a közteresek nem adnak, és kút, csap sehol nincs a környéken. 
Teljesen elérzékenyültem, hogy ennyire a kedvemben akarnak járni.
Délelőtt aztán Varga Katalin nagy meglepetést okozott az "enyéimnek", mert a legértékesebb dolgot vitte nekik, amit kaphatnak: cigit.
Ahogy megtudtam, hatalmas szeretettel fogadták már akkor, amikor mondta, hogy az én barátnőm, de mikor még az ajándékot is megkapták, teljesen levette őket a lábukról.
Délután jött a barátnőm Mosonmagyaróvárról, és mielőtt kimentem elé a vonathoz, lementem hozzájuk. Józsi azzal fogadott, hogy ő el akar menni Miskolcra az ottani hajléktalan szállóba, mert már nagyon rossz neki ez az aluljárós lét. Nem érzi jól magát ebben a hidegben. Mondtam neki, hogy addig, amíg ezt elintézzük, menjen be a kórházba, ahogy megbeszéltük. Azt mondta, hogy majd holnap. Ezen kicsit kiakadtam, hiszen már napok óta ezt mondogatja, hogy majd holnap... De felhívtam Miskolcon Margó Pandákot, aki mindjárt mondta, kihez forduljak, ha biztonságban akarom tudni védencemet. Meg is történt a telefonálás, és mire a barátnőm megérkezett, már tudtam, hogy Józsi egy sima orvosi vizsgálat, egy tüdőszűrő papír után már mehet is a miskolci hajléktalan szállóra.
Aztán nekiálltam megfőzni a vacsorát, amit ma elég hamar vittem le, hiszen este színházba mentünk. Levittem a vacsorát, amit jóízűen el is fogyasztottak.
A mamitól megint kaptam egy tábla csokoládét. Azt mondta, hogy ő kapja, de neki nem kell, ezért nekem adja. Ő nem szereti. Ehhez képest, mikor én édességet, nápolyit, csokoládét, szaloncukrot viszek neki, azt sem tudja, hogy egye meg. 
Annyira megható, hogy gondol rám, és kedveskedni akar.
Milán, a fiatal srác, aki mint egy kis vad élt közöttük már egy hete, és nem volt hajlandó kommunikálni velem, csak tegnap este először, ma úgy jött utánam, mintha madzagon húztam volna. Miután nagy sokára rákérdeztem, hogy mit szeretne, szégyenlősen azt mondta, hogy egy meleg kabátot és egy plusz takarót. Meg jó volna egy meleg 41-es cipő is.
Sajnos cipőm nincs, de kabát, takaró került neki.
Zoli is készül a kórházba, ő 22-én fog befeküdni. Fél is tőle, és várja is.
Fél, hogy ott magára marad, és várja, mert ott mégis csak meleg van.
Az, hogy meggyógyítják-e, az nem érdekli.
Szó nélkül veszik be a vitaminokat, meg sem kérdezik, mit adok nekik. Maximális a bizalom. Hihetetlen ez a változás, ami bennük lezajlott ez alatt a bő egy hónap alatt, mióta napi kétszer lejárok hozzájuk.
Aztán elmentünk Szalai Kriszta darabjára, ami a hajléktalan létről szól. Kriszta öt napot töltött az utcán ahhoz, hogy ezt a darabot hitelesen elő tudja adni. Hihetetlen volt, amit ott láttunk. Biztos vagyok benne, hogy szem nem maradt szárazon a nézőtéren. Hatalmas élmény volt számomra is. A szívem nehéz volt, amikor Kriszta Jutka sorsát mesélte el. Én már régóta ismerem Jutkát, és tudtam egy-két dolgot az életéből, de mégis megrázott ez az egész.
Szerintem ez a legjobb érzékenyítő tréning, amit kötelezővé tennék minden közhivatalban azoknál, akik a hajléktalan-ellátásban dolgoznak. Kötelezővé tenném a szociális szférában és az iskolákban is.
Egész biztos vagyok benne, hogy sokkal jobb lenne a világ, ha mindenki megismerné a hajléktalanok sorsát, a helyzetük kialakulását, a gondolataikat, az érzéseiket, a világról alkotott véleményüket.
Mert ők is emberek, vágyakkal, érzésekkel tele.
Köszönöm, Kriszta, ezt az élményt, és köszönöm azt a pulóvert is, amit elhozhattam a díszletből az egyik védencemnek.

Nagyon sok barátommal találkoztam ezen az előadáson. Fantasztikus volt, hogy ennyi érzékeny, a világ dolgaira odafigyelő, empatikus emberrel töltöttem az estémet.
Gazdag vagyok, mert sok jó embert ismerek. 
Köszönöm, hogy vagytok.